Facér kérdések bejegyzések

Most szólj hozzá, vagy kérdezz Te is!

Gyakran hallani, hogy a gyengébbik nem egyre erősebb, hát nem csoda, hogy az erősebbik pedig egyre gyengébbnek tűnik. Mintha az erősebbik nem már nem tudna hova erősödni, a férfiak elérték volna kapacitásuk legfelső határát - ahová a nyakukban lihegő nők kergették őket -, és most tehetetlenül várnák, hogy mi fog történni, ha a nők esetleg felzárkóznak.

Elbizonytalanítja a férfiakat, hogy a nők nem akarnak nők maradni és a lehető leggyorsabban vissza akarják adni azt az egyelőre megbocsáthatatlan sérelmet, hogy több ezer évig háttérbe szorították a női nemet.

Az emberiség fennmaradása érdekében ősidők óta a nők feladata a szülés és gyermeknevelés, a férfiaké pedig a családfenntartás. Napjainkban viszont már a nők is családfenntartókká váltak. Kiharcolták, hogy jövedelemért dolgozhassanak, hogy megszűnjön egzisztenciális kiszolgáltatottságuk. Egyre önállóbbak, függetlenebbek, már nem szorulnak védelemre, vállalják a férfiak feladatát is a maguké mellett.

Még jó, hogy az utódnemzéshez egyelőre szükség van a férfiakra. Lehet, hogy ez marad a férfiak utolsó védőbástyája? Az egyetlen, amit jelenleg a nők nem tudnak nagy önállósodásuk közepette egyedül megoldani, az az utód fogantatása. A matriarchátus visszatér?

A nemek az emberiség kezdete óta kölcsönösen egymásra vannak utalva, mely megalapozta összetartozásukat. Mintha most épp ez kezdene megbomlani. Csoda, hogy így megugrott az egyedülállók száma? Hát, most kiderül önmagukban mennyit nyomnak latba a nemek között rezonáló érzelmek.

Vitathatatlan, hogy vannak dolgok, amikhez a férfiak értenek jobban, és vannak, amikhez a nők. Miért nehéz ezt sokaknak elfogadni? Miért nem jó ez így? Nem úgy tűnik, mintha a nemek kiegészítenék egymást? Bár itt nem lehet megfeledkezni napjaink önmegvalósító szlogenjeiről sem, melyek szerint mindenkinek önmagában kell teljes egésznek lennie, hogy ne mások által éljük életünket. Hát, ezzel is egyet lehet érteni. De megfér-e egymás mellett a két nézet? A két fél egy egész és a két egész egy pár elmélet? Egyesek a másik felüket, míg mások a párjukat keresik.

Miért a nők a gyengébb nem és miért a férfiak az erősebb? Mi a viszonyítás alapja? Mitől gyengébbek, ezáltal esetleg értéktelenebbek a nők? Pusztán a fizikumból eredően? Az erősebb jelző nem kizárólag fizikai erőtöbbletre utalhat. Hallottunk már például az akaraterőről, amit nagy tisztelettel övezünk, és egyáltalán nem igényel izomerőt, így aztán a nők sem szenvednek belőle hiányt. Egyébként sem abban a korban élünk, amikor létfontosságú lenne a fizikai erő, mint korábban, amiért csodálhatták a nők a férfiakat. A fejlett világban már nem veszélyes vadászatok, fizikai erőnlétet igénylő munkavégzés által juttathatják mindennapi betevőhöz családjukat a férfiak, és már a háborúkat sem erős katonákkal nyerhetik meg, hanem fejlettebb technikai vívmányok bevetésével. Talán ez az erősebbik nem elbizonytalanodásának másik oka vagy épp ezt érezték meg és használják ki a nők.

A technológiai fejlődés eredményeképp a férfiak férfiasságának egyik fő oszlopa, a fizikai erejük szükségessége megkérdőjeleződött. Mintha a férfiak fizikai erejének csak a vonzereje maradt volna meg mindenféle hősies mögöttes tartalom nélkül. Gondoljunk csak egy szabadságért küzdő, élet-halál harcokban edzett gladiátor vagy katona természetes, lenyűgöző erejére és egy többnyire szabadidejében konditermekben erőlködő, netán serkentőkkel felpumpált izomzatú férfi pusztán szebb esztétikai látványért (önbizalomnövelésként) vagy jobb sportteljesítményért (önmegvalósításként) gyúrt erejére. A férfiak egyre ingatagabban állnak a lábukon és ráadásul a nők folyamatosan 'rugdossák' őket.

Intellektuálisan viszont csak azóta van módja bizonyítani a nőknek, amióta a férfiak beengedik őket az iskolapadba a tudományok közelébe. Nagy lemaradást kell behozniuk, de roppant lelkesek, mohók. Valahogy a nők érthető mód nagyon meg akarják mutatni, hogy nem gyengébbek. Talán addig nincs is baj, amíg nem azt akarják bizonygatni, hogy ők az erősebbek. Mintha minden a férfiak 'erősebb', ezáltal értékesebb jelzőhöz való ragaszkodásától függne. Minél jobban ragaszkodnak hozzá, annál jobban harcolnak a nők, és mind sikeresebben. Hát csoda, hogy egyre kevesebb önbizalommal rendelkeznek a férfiak és nem tudnak férfias férfiak maradni?

Persze ezáltal a harc által a nők sem tudnak nőies nők maradni. Ha így haladunk el kell köszönnünk a hagyományos értelemben vett nőies nőktől és férfias férfiaktól. Ezt akarjuk? Esetleg a társadalmi fejlődés óhatatlanul is ide vezet? Elkerülhetetlenül a nemeknek is haladniuk kell a korral?

Mindenesetre néha visszhangosabb a női nemen belüli harc, mint a nemek közti. Sok nő nő szeretne maradni és férfias férfiakat akar (a másik felüket keresik), míg más nők nem vágynak a hagyományos női szerepekre és egyenértékűek akarnak lenni (a párjukat keresik), vagy egyesek még ezen is túllépve az 'erősebbik' jelzőre pályáznak. Talán el kellene dönteni a nőknek, hogy mit akarnak, meddig akarnak elmenni, és addig ne lepődjenek meg azon, hogy a férfiak érthetetlenkednek.

Egyébként mitől lenne bármelyik nem értékesebb a másiknál? Mindkettőre ugyanúgy szükség van. Miért egymás ellen masíroznak, miért nem egymás mellett?

Van-e egyáltalán napjainkban létjogosultsága a 'gyengébbik nem' és 'erősebbik nem' viszonyító megkülönböztetéseknek? Melyik nem birtokolhatja teljes joggal az 'erősebbik' jelzőt, amikor tudományosan bizonyított tény, hogy számtalan terület van, ahol a nők erősebbek, és számtalan terület, ahol pedig a férfiak?! Vagy ezen területek fontossága, létjogosultsága között is különbség lenne?

Ehhez befejezésképp egy érdekes cikk itt: Mesterséges intelligencia és a nők / A nők gazdasága jön Ian Pearson szerint.

2007. június 30. | Facér kérdések | facér | még nincsenek hozzászólások

A kétségbeesett facérok vagy kényszerszinglik egyáltalán nem tudatosan facérok, hanem kétségbeesett társkeresők, akiknek elegük van a facérságból, mihamarabb szeretnének kitörni belőle, fojtónak találják, elvesztegetett időnek. Párkapcsolatban szeretnének élni, és ezért rengeteg kompromisszumra, vagy akár alkura is képesek. Vannak, akik még a nagy érzelmekről is hajlandóak lemondani, egy elfogadható szinten működőképes kapcsolattal is beérnék, "csak legyen már végre valaki".

"A szerelmi házasság csak egy illúzió, az ipari társadalmak találmánya. Vagy Hollywoodé... Végül útmutatót dolgoztam ki elvárásaimat illetően a férfiakkal szemben. Hiába tudom jól, mit várok el, ha nem kapom meg, akkor sem adom fel, inkább leadok a saját elvárásaimból." (Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut!)

Minden vágyuk, minden gondolatuk a társtalálás körül forog. Néha ez annyira lerí róluk, hogy pont ezzel riasztják el az esetlegesen közeledni próbáló puhatolózókat, mintha egy lasszót pörgetve a fejük felett állandó készenlétben állnának, abban a hiszemben, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy csajt/pasit fogjanak.

Ők azok a facérok, akik magányosak, irigykedve nézik a boldog párokat, és nem értik, hogy ők miért nem olyan szerencsések, miért nem találnak elfogadható társat, miért nem képes senki észrevenni bennük az értékeket, miért nem kapnak esélyt a bizonyításra. Pedig egyáltalán nem kizárt, hogy valóban értékes társak lehetnének, de egyszerűen nem képesek önmaguk PR-olására.

Sokszor elegendő lenne, ha mindössze elszakadnának a görcsös, mindenáron társratalálni vágyás kényszerétől, és nem azt sugároznák, hogy "velem nem lehet szórakozni, engem kizárólag csak komolyan lehet venni, az én időmet ne merészelje senki feleslegesen rabolni".

Nem zsákutca ez? Egy zsákutcába csak akkor hajtunk be, ha ott van a célpontunk, így aztán nincs is nagy forgalom. A kétségbeesett facérok nem veszik észre, hogy ezzel a hozzáállással saját magukat zárják el számos lehetőségtől? Mintha nem lehetőséget keresnének, hanem egyből a tutit. De sajnos ez nem ilyen egyszerű.

A legtöbben úgy ismerkedünk, hogy csak jól akarjuk érezni magunkat, aztán majd lesz, ami lesz, ki tudja, idővel kiderül. Lehet, hogy csak egy kis röpke kaland, lehet hogy egy felvállalt kapcsolat vagy éppen házasság. De ehhez előbb meg kell ismerni egymást, amihez viszont idő kell.

A kétségbeesett facérok viszont már egyből az ismerkedéskor garanciát akarnak arra, hogy ez komoly kapcsolat lesz. Pusztán az ismerkedés számukra garanciák nélkül időpocsékolás. Hát senki nem akar és nem is igazán tud garanciát nyújtani néhány óra, néhány nap, néhány hét, de még akár néhány hónap után sem, még akkor sem, ha a kétségbeesett facér jótállási jegyet képes kiállítani arról, hogy Ő valóban komolyan gondolja. Az ismerkedésnek nem a felelősségről és a garanciákról kellene szólnia. Sokkal lazábban kellene venni, mint aminek még nincs tétje.

Sokszor minél görcsösebben akarunk valamit, annál kevésbé sikerül. Ez a társtalálásra mindenképp igaz. Nem érdemes erőltetni, még ha ezt észrevétlen módon is szeretnénk csinálni. A görcsös mindenáron akarást nem lehet palástolni, vagy ha igen, akkor egy könnyen befolyásolható, félrevezethető partnert fogtunk ki, akit mások is könnyen manipulálhatnak.

És egyébként is miért szükséges önmagunkat efajta eredménnyel aligha kecsegtető, lealacsonyító helyzetbe hozni? Miért nem tartjuk magunkat ennél egy kicsit többre? Vagy a magány így képes lenne kifordítani magukból az embereket, megtépázni önbecsülésüket, méltóságukat? Ez még riasztóbb!

2007. május 31. | Facér kérdések | facér | még nincsenek hozzászólások

Még nincsenek szűkebb besorolást adó, pontosító jelzői a facérságnak, úgy mint mondjuk a házasság fogalmához köthetően már régóta: jegyben járó, friss házas, második házasságában élő, ezüstlakodalmas, nyitott házasságban élő, felszarvazott, válófélben lévő, kétszeresen elvált, özvegy stb... Mindössze egy-két szó elárulja, hogy a házasság intézményéhez milyen viszony fűzi éppen az illetőt, mit élhetett át eddig, jelenleg milyen a helyzete, jól érezheti-e magát a bőrében vagy sem.

A facér az meg csak facér, mintha senkit nem érdekelne, hogy azon belül milyen státuszú. Mondjuk épp csak egy hete lett friss facér, vagy olyan önkéntes, kapós facér, akinek minden ujjára akad egy partner, élvezi a szabadságát és esze ágában sincs még egy jó ideig ezen változtatni, vagy olyan kétségbeesett kényszerszingli, aki mindenáron csajt, pasit akar fogni, de hiába, vagy olyan visszaeső, aki már többször is jegyben járt, de végül visszakozott stb. Óriási a különbség, ahogy az 'aranylakodalmát megünneplő' és az 'egy év után válófélben lévő' személyek között, miközben ugyebár mindketten házasok.

Hogyan lehetne legjobban meghatározni ezeket a jelzőket? Milyen facérok vannak?

2007. május 18. | Facér kérdések | facér | még nincsenek hozzászólások

Furcsamód azt tapasztalni, hogy egyesek büszkén hirdetik facérságukat, hogy őket senki nem láncolhatja magához, a maguk urai, nem bolondok, hogy feladják szabadságukat, míg mások szinte szégyellik, hogy egyedülállók, nem szívesen beszélnek róla, egyfajta kudarcként élik meg.

Mintha talán a férfiak büszkébben viselhetnék a facér jelzőt, ami az ő esetükben azt jelenti, hogy kedvükre vadászhatnak, kalandozgathatnak, randizhatnak, így vívva ki foglalt jelzésű férfitársaik irigységét, akik kisebb-nagyobb sikerrel próbálják elnyomni állítólagos vadászösztönüket (amiről ugyebár nem tehetnek, hiszen azért ösztön), míg a nők esetében ez inkább fordítva van. A facér jelző a nőkre vonatkoztatva jobban billognak számít, mint aki nem kel el, vagy nem kellett, mert valami miatt nem vesznek meg érte a férfiak, miközben nem tudni, hogy valójában miért is vannak egyedül.

Ez talán abból adódik, hogy amíg egy férfinak dicsőség, ha minél több nőt hódít meg, addig egy nőnél ez pont fordított. Minél több férfival van viszonya, annál gyorsabban nyeri el a prostituáltak hétköznapi jelzőjét.

Emellett itt mindenképp ki kell térni a harmincas facér nők mumusaként emlegetett biológiai órára. A férfiaknak nincs biológiai órájuk, hiszen akár hatvanévesen is apákká válhatnak (igaz ugyan, hogy nem biztos, hogy megélik gyermekük nagykorúságát), míg a nők jóval behatároltabb időn belül lehetnek csak anyák. Éppen ezért rajtuk nagyobb a nyomás, mint kortárs férfitársaikon. Harcolnak az idővel, próbálnak mihamarabb a sikeres társtalálás fejezet végére érni, hogy belekezdhessenek végre a családalapításba. Nagy hátrányt igyekeznek minél gyorsabban behozni. Ez az igyekezet néha olyan kétségbeesett, hogy egyáltalán nem irigylésreméltó. Sok harmincas nő szégyelli is, hogy ilyen helyzetbe keveredett, ilyen erős hajrába kénytelen kezdeni, és kínosnak találja, hogy állandóan ezzel a számára nem sok sikerélményt nyújtó témával nyaggatják.

Ettől függetlenül számtalan nő büszke facérságára, valamint számtalan férfi kínosnak találja, hogy egyedül van, és szeretné mihamarabb az 'elkeltek' táborát erősíteni.

Többnyire éppen az nem jó, amiben vagyunk. Ha párkapcsolatban élünk nagyobb szabadságra vágyunk, ha pedig szabadok vagyunk párkapcsolatban szeretnénk élni.

Szégyellnivaló vagy inkább irigylésreméltó helyzet napjainkban facérnak lenni?

Miért szégyellnivaló vagy miért irigylésreméltó?

2007. április 24. | Facér kérdések | facér | még nincsenek hozzászólások

Miért élnek napjainkban oly sokan pár nélkül? Neked miért nincs párod?

Mert azt a bizonyos áramütésszerű érzést várod, ami csak nem jön? Vagy túl magasra helyezted a keresett társsal szemben állított mércét? Vagy nem is keresed, csak várod? Vagy éppen az Igazi már foglalt? A legjobbak már elkeltek? Az elérhetetlenek vonzanak? Esetleg mindig kifogod a tartós párkapcsolatra alkalmatlan embereket? Vagy éppen Te vagy az? Vagy csak egyszerűen kényelmesebb egyedül? Meg akarod mutatni, hogy önálló vagy? Netán félted a szabadságodat? Nincs is időd egy párkapcsolatra? Inkább csak kalandozgatsz? Nem vágysz szorosabb érzelmi kötelékre? Vagy nem könnyű új embereket megismerned? Egyre nehezebben kötsz kompromisszumokat? Vagy még mindig az exed elvesztése miatt siránkozol? Senki nem képes Őt überelni? Csalódtál a másik nemben? Vagy nincs is szükséged társra?...

Miért vagy facér?

2007. február 28. | Facér kérdések | facér | 1 hozzászólás

Szerelembe eshetünk egyetlen pillanat alatt? Létezik 'meglátni és megszeretni'? Kissé naivan és idealistán hangzik, de oly sokan hisznek benne.

Vitathatatlan, hogy vannak olyan pillanatok, amikor meglátunk valakit, és valóban elönt minket egyfajta belső forróság, gyomorszorító, kellemes bizsergés. Ez lenne a szerelem első jele? Lehet, de ettől kezdve két irányba haladhatunk. A nagy szerelemhez, és hinni fogunk a 'szerelem első látásra' teóriájában, vagy óriási csalódáshoz, és nem hiszünk benne. Az első esetben ugyanazt a pillanatot később szerelemnek hívjuk, míg a második esetben egyáltalán nem. Némi idő kell ahhoz, hogy megismerjük a másikat, és akkor dől el, hogy valóban szerelmet érzünk vagy sem.

Nem lehet, hogy ezzel az első látásra szerelemnek hitt, felfokozott érzésű pillanattal egy folyamat közepébe csöppenünk? Míg sokakkal nulláról indulunk, hogy szép lassan eljussunk a szerelemig, addig egyesekkel egyből ezen folyamat közepébe érkezünk, és onnan vagy még tovább szárnyalunk vagy a mélybe zuhanunk.

Ha a szerelmet a költőkhöz híven egy tűzhöz hasonlítjuk, akkor többnyire a tűzcsiholással kezdve lángot szítunk, majd tápláljuk, hogy fellobbanjon, és égjen a tűz, míg a szerencsésebb 'meglátni és megszeretni' esetben az első találkozás okozta nagy forróság heve eleve szikrát ad ehhez a lánghoz, és nem kell a tűzcsiholással bíbelődni. Azonban ez a láng idővel könnyen kialudhat vagy akár mindent elemésztő tűzzé válhat. A természetben is így alakul majd oltódik vagy terjed el egy tűz. De folyamatosan táplálnunk kell, ha már végre lobog az a hőn áhított szerelem.

Nem lehet, hogy csak 'fellángolás első látásra' létezik?

BOLDOG VALENTIN NAPOT MINDENKINEK!

2007. február 14. | Facér kérdések | facér | 2 hozzászólás

Sokak szerint az egyedül élők önzőek, nem képesek alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni, amelyek feltételei egy hosszútávú, tartós kapcsolatnak, családalapításnak. Nem akarják feladni függetlenségüket, ragaszkodnak szabadságukhoz, hogy saját maguk rendelkezhessenek az idejük felett, olyannyira, hogy a gyermekvállalást sem mindenképp fontolgatják, mivel az éppen ettől fosztja meg őket.

Talán nem kellene ilyen súlyos jelzővel illetni azokat az embereket, akik nem mindenáron vágynak gyermekre. Beszélhetünk itt akár házaspárokról, nem csak egyedülállókról, karrieristákról. Közfelfogás szerint, aki nem alapít családot, az csak saját magára gondol, nem képes önfeláldozóan élni, nem vállalja az egyetemes fajfenntartás, vagy (hazafiaknak) a magyar népesség növelésének felelősségét.

A gyermekvállalás rengeteg kötöttséget jelent. Nem pusztán életünk legnagyobb csodája a gyermek, hanem egyben a legnagyobb felelőssége, ezáltal terhe is. Vitathatatlanul e téren egyesek túlvállalják magukat, míg mások nem igazán óhajtják kivenni a részüket, és egyből el is nyerik az önző jelzőt.

De úgy is meg lehet közelíteni a témát, hogy így tesszük fel a kérdést: Ki önzőbb? Aki mindenáron örökíteni akarja arcvonásait, vérvonalát, családfáját folytatni, génállományát az utókorra hagyni - függetlenül attól, hogy felkészült-e mindarra, ami a szülővé válással, egy vagy több gyerek felnevelésével jár (gondoljunk csak a sok csonka családra, éhező, árva gyerekekre, egyedülálló anyákra) -, vagy az, aki nem feltétlen társadalmi nyomásra vagy önmaga reprodukálásának vágyából fakadóan cselekszik, képes lemondani génjei továbbviteléről, és igényei valamint reális lehetőségei szerint mérlegel?

2006. december 11. | Facér kérdések | facér | még nincsenek hozzászólások

"Akik méltatlanul bánnak a nőkkel, azok kapják tőlük a legtöbb gyöngédséget, a nők azokkal a legkomiszabbak, akik a legalázatosabban viselkednek velük." (W. Makepeace Thackeray)

 

"Hivatalosan tanúsíthatom, hogy mainapság a férfiszívet nem a szépséggel, a koszttal, a szexszel, vagy a jellem csáberejével lehet megfogni, hanem csakis azzal a képességgel, hogy tudunk-e kissé közönyösnek mutatkozni... A férfiaknál kizárólag annak van sikere, aki borzalmasan bánik velük." (Bridget Jones naplója)

 

Szinte mindenki az őszinteség jelentőségéről beszél, hogy anélkül fabatkát sem ér egy párkapcsolat. Őszinte társat keresünk, de valahol izgalmasat. Nem ellentmondás ez?

 

Őszinteség vagy taktikázás? Melyik stratégiát követed?

 

Egyesek a teljes, szinte már nyers őszinteség hívei egy párkapcsolatban, és sokuk el is tudja fogadni annak következményeit, mások taktikáznak, vagyis időnként bizonyos dolgok elhallgatásával vagy azok és ezáltal önmaguk minél kedvezőbb színben való feltüntetésével igyekeznek PR-olni, fényezni magukat, így próbálva érdekfeszítőbbnek, izgalmasabbnak, titokzatosabbnak tűnni, hogy nehogy kiszámíthatóakká és esetleg unalmasakká váljanak.

 

A taktikázás módszere igenis szükséges sok esetben a sikeres hódításhoz és a partner megtartásához. Olyan mintha sokunkban ösztönösen benne lenne, tehát különösebben nem okoz bűntudatot, lelkiismeretfurdalást, mivel nem is jelent feltétlen hazugságot. Egyszerűen csak évezredek óta az egyik legjobban bevált módszer a szeretett személy figyelemfelkeltésének és a már megszerzett figyelme fenntartásának. Nincs benne semmi elítélendő egy bizonyos határon belül. Természetesen egy taktikázó hódító is lehet őszinte, csak éppen nem nyers és kitárulkozó módon.

 

Nem szabad elfelejteni, hogy a történelem nagy hódítói sem jutottak volna semmire, ha nem vetnek be cseleket, előre kidolgozott taktikai terveket. Ezzel jár a sikeres hódítás. Őszinteséggel, nyílt lapokkal nem lett volna sok esélyük a győzelemre. Nem hiába nevezik a nők és férfiak nagy csatáit is hódításnak.

 

Olykor a látszat a fontos, hogy ne érezze a másik, hogy megszerzett minket, mint egy örök tulajdont, mert akkor már nem lesz különösképp miért küzdenie, úgy érzi célba ért, övé a trófea és kényelmesen hátradőlhet, vagy éppen újabb trófea után nézhet.

 

Sokunkat elriaszt, ha valaki mindent megtesz, hogy kegyeinket elnyerhesse, valóban kiteszi szívét-lelkét, őszintén elénk tárja érzelmeit, hogy bebizonyíthassa, mi vagyunk a legfontosabbak az életében és bármire képes lenne értünk. És mi, mint egy megnyert csata utána a hódítók, leigázzuk, kifosztjuk és továbbtörtetünk.

 

Az elérhetetlenek vonzanak inkább, akiknek soha nem lehetünk biztosak az érzelmeiben, akiket soha nem tudunk teljesen megszerezni, akik figyelméért szakadatlan harcolnunk kell. Miért nem felelnek meg azok, akik szerelmében biztosak lehetünk, akik értünk harcolnak? Mert mellettük már hátradőlhetünk, nincs miért harcolnunk? Teljes érzelmi kitárulkozásuk, totális nyíltságuk nem okoz elég bizsergést, izgalmat?

 

Talán - mint a mesék hősei - szeretjük az akadályokat, a kihívásokat, ha meg kell küzdeni a vágyott személyért, célért. A könnyen megszerezhető dolgok érdeklődésünket könnyen el is veszíthetik, míg a verejtékkel megszerzetteket jobban megbecsüljük. Mi is hétpróbás hősök akarunk lenni.

 

A taktikázás egyfajta motivációs tényezőként működik és kezünkbe vehetjük általa a kapcsolat irányítását. Persze a taktikai lépéseknek nem csak a hódítás időszakában van aktualitása, hanem azt követően is a már meglévő párkapcsolat színezésére, nehogy az unalmas hétköznapok azt elszürkítsék. Tehát a különféle taktikai terveknek állandóan bevetésre készen kell állniuk, hiszen bármikor szükség lehet rájuk.

 

"Nem elég hódítani, meg kell tanulnunk csábítani" (Voltaire)
"Őszintének lenni veszélyes, hacsak nem vagy hülye is mellette" (George Bernard Shaw)
"Az őszinteség veszélyes dolog, és minél több van belőle, annál életveszélyesebb" (Oscar Wilde)

 

Miért van az, hogy stabil párkapcsolatra vágyunk, és mégis elriaszt minket a párkapcsolati stabilitás? Miért kell időnként kérdőjeleket, bizonytalanságot sugalló megjegyzéseket, tetteket elhintenünk? Az őszinteség sokunknak önmagában miért nem elég?

 

Ilyen egyszerű lenne a képlet?

 

őszinteség = unalmas kiszámíthatóság?

 

taktikázás = izgalmasabb párkapcsolat?

 

2006. november 9. | Facér kérdések | facér | 2 hozzászólás

 

 

 

 

 

 

Milyen nőkről álmodoznak a pasik?

Talán soha annyira nem osztotta meg a női nemet a haj színe, mint az utóbbi időkben. A szőke nők lettek a legdögösebbek, a legellenállhatatlanabbak, akiket nem feltétlenül hosszú távra képzelnek el maguk mellé a férfiak, mivel kevésbé tudják biztonságban érezni magukat mellettük. Nehéz elfogadniuk, hogy a szép, szőke nők feltűnő jelenségek, a többi férfi is megfordul utánuk, legeltetik rajtuk szemeiket, sok kísértésnek vannak kitéve.

A nők esetében sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a külső megjelenés, mint a férfiaknál. A nőktől szinte elvárjuk, hogy szépek legyenek, különben nehéz partnert találniuk. Azonban érvényes az a sztereotípia, hogy minél szebb egy nő, nagy valószínűséggel annál kevésbé okos. A férfiak esetében nem húzunk ilyen párhuzamot. Egy férfi lehet egyszerre jóképű és okos is, míg egy nőnél csodaszámba megy, ha egyszerre szép és okos.

Nagyon különleges személyiségűnek, karizmatikusnak kell lennie egy nőnek, hogy csábító legyen, ha kevésbé felel meg napjaink szépeszményének, esetleg rubensi alkattal megáldott.

Növelheti a nő vonzerejét, ha önálló, okos, tapraesett, de többnyire csak akkor, ha e téren nem múlja felül partnerét.

A különleges és bájos Amelie Poulain szerepét egy szép színésznőre, Audrey Tautoura bízták. Miért nem egy kevésbé vonzó színésznő alakította? Mert akkor nem lehetett volna 'happy end' a film vége. Senkit nem lepett meg, amikor filmbeli szerelme érdeklődött a számára még arctalan imádója, Amelie után, és első kérdése az volt, hogy csinos-e.

Napjaink nőideálja szép arcú, jó alakú, karcsú, nőies, törékeny jelenség. Ha egy nő nem rendelkezik megfelelő külsővel, akkor kicsi az esélye, hogy rávilágíthat belső értékeire is.

A nők külső megjelenésének hangsúlyát igazolják a szépészeti műtétek egyre növekvő száma. Elvárjuk a nőktől, hogy olyan tökéletesek legyenek, mint a retusált címlap lányok, akik smink és jó megvilágítás, beállítás, technika nélkül nem biztos, hogy szebbek, mint az utcán sétáló hölgyek nagy része. Feltétlenül vékonynak és dús keblűnek kell lennie egy nőnek?

Napjainkban már közhely, de sajnos a belső, emberi értékek háttérbe szorultak. Egyre jobban a külsőségek számítanak.

Kapcsolódó téma: Miért a gazdag pasikra buknak a csajok?

 

 

 

 

 

 

 

 

2006. szeptember 29. | Facér kérdések | facér | 14 hozzászólás

 

 

 

 

 

 

Milyen férfiakra buknak manapság a nők?

Milyen férfi jut eszébe a szebbik nem képviselőinek, ha igazán jó pasiról ábrándoznak?

Számít a külső a férfiak esetében is. Meg kell ütniük egy bizonyos külső mércét az uraknak, hogy a nők kíváncsiak legyenek belső értékeikre is. Vagyis az ideális férfi első látásra jóképű, magas, sportos, ápolt, határozott, sikeres. Egyénenként változó a jelzők sorrendje. Mindenesetre az Albert Einstein vagy Woody Allen kinézetű okos és sikeres férfiakért nem kapkodnak a nők, míg a Brad Pitt vagy David Beckham kinézetű jóképű, sikeres férfiakat körülzsongják.

De valljuk be, Brad Pitt és David Beckham valószínűleg ezer évvel ezelőtt is nagy népszerűségnek örvendtek volna a nők körében, míg Albert Einstein és Woody Allen akkor is hanyagolva lettek volna, akármilyen szellemesek. A géniuszoknak tisztelőik vannak. Bár vitathatatlanul nagyon vonzóak a különleges, karizmatikus személyiségű egyéniségek, de sajnos még nekik is meg kell felelniük a minimális külsődleges elvárásoknak, ha a másik nem vonzalmáról van szó.

És nem feledkezhetünk meg a kisugárzásról sem, amely már első pillanatra érzékelhető, és még a filmvásznon is képes átsütni.

Amikor Russel Crowe eljátszotta a Gladiátor főszerepét, a nők sóhajtozva nézték, és olyan férfiról álmodoztak, mint amilyen szenvedélyes, férfias hőst Russel Crowe a filmben alakított. Pedig nem volt se kifejezetten jóképű, se magas. Mégis kikerülhetetlen volt a vonzereje.

A kisugárzást nem lehet nem észrevenni, mint egy mágneses erő vonz. Változhatnak a férfi-és nő ideálok, de a kisugárzással rendelkező férfi és nő örök ideál marad.

Kapcsolódó téma: Miért a gazdag pasikra buknak a csajok?

2006. szeptember 25. | Facér kérdések | facér | 1 hozzászólás

Facér blog a freeblog jóvoltából.